Tesco Baba

Szociológusok kiemelt szerepet tulajdonít a nôk keresô tevékenységének, hogy ez nemcsak általánossá vált, hanem éppenséggel ez változtatta meg a család, a gyermek fontosságát a nők értékrendjében.

 

A nyugat-európai országokban a családi magatartások alakulását magyarázva sok demográfus és szociológus kiemelt szerepet tulajdonít a nôk keresô tevékenységének, annak, hogy ez nemcsak általánossá vált, hanem éppenséggel ez változtatta meg a család, a gyermek fontosságát a nôk értékrendjében, ami azután magával hozta az addigi családi normák általános fellazulását. 

Amint az ismert, a nôk helyzete másképp alakult a nyugat-európai, illetve a piacgazdaságra az elmúlt évtized során áttérô, volt szocialista országokban. Észak- és Nyugat-Európa számos országában a nôk szerves fejlôdés eredményeként léptek ki a családi szerepkörbôl, ezért törekvéseiket a közgondolkodás is kedvezôbben fogadja. Az erôltetett "egyenjogúsítást" folytató volt szocialista országokban azonban a nôi munkavállalást hosszú ideig valóban kényszernek tekintették az emberek. A 70-es években készült lakossági közvélemény-kutatások szerint is még többségi vélemény volt, hogy a nôk - ha anyagilag megengedhetnék maguknak - szívesebben maradnának otthon, s ez a családi életre, a családok gyermekszámára, a konfliktusok, a válások elkerülésére is jótékonyan hatna. 

A 80-as évektôl kezdve e felfogásban már gyökeres változás volt tapasztalható: a munkaképes korú nôknek csak egy kisebb része - Magyarországon például nem egészen egyötöde - vélte úgy: a munkavállalás a nôk számára kényszer. 1991-ben a kisgyermekes anyák többsége úgy nyilatkozott: akkor sem maradna otthon, ha férje jól keresne, és el tudná tartani a családot. 1993-ban a 40 évesnél fiatalabb nôk több mint 70%-a, az ugyanilyen korú férfiak 63%-a adott igazat azoknak az asszonyoknak, akik magas jövedelmu férj mellett is dolgozni akarnának - legalább részmunkaidôben. Több mint 60%-uk azonosult azzal az állásponttal, hogy "vannak ugyan szülôi kötelességek, de az életcélokról nem kell lemondani a gyermekek miatt". 

A 90-es évek adatai - az 1970-es és az 1980-as években készített közvélemény-kutatások eredményeihez képest - éppen a nôk, az anyák munkavállalása tekintetében mutatják a legnagyobb szemléletmódbeli változást. Ebben természetesen szerepe van a korszellem változásának, modernizálódásának, de belejátszik a nôk iskolai végzettségének, szakképzettségének emelkedése is, amibôl következôen a nôk egyre inkább a férfiak valódi "versenytársaivá" válnak a munkaerôpiacon. De a "munka értékének" növekedésében nem lebecsülendô a munkahely elveszítésétôl, a munkanélküliségtôl való félelem sem. Ez természetesen nemcsak a nôket érinti. Tanulságosak ebben a vonatkozásban is az 1996. évi mikrocenzus adatai. Eszerint jelentôsen eltér a férfiak és nôk munkavállalási stratégiája. Az alkalmazottként dolgozó férfiak 42%-át szövetkezeti vagy magántulajdonú cég, míg 35%-át az állami szféra foglalkoztatta az adott évben. A nôk esetében ezek az arányok megfordulnak. Körükben az állami tulajdonú munkáltatók aránya 51%, a szövetkezeti és magáncégeké 33% volt. A mögöttes ok az, hogy a férfiak elsôsorban a magasabb jövedelmet (jóllehet, bizonytalanabb státust) jelentô magángazdaságokat célozzák meg, míg a nôk inkább a kisebb jövedelmu, de biztosabb állásokat részesítik elônyben. Ez a házasfelekre is érvényes: kihasználva mindkét szféra elônyeit, a férj biztosítja a család számára a nagyobb keresetet, a feleség pedig a - többnyire a családi kedvezményeket is inkább garantáló - biztos állást. A munkavállalás kockázatai ily módon a családi kohéziót, az egymásért való felelôsségvállalást erôsítik, ami elsôrendu eleme az ún. "tradicionális családi értékek"-nek. 

Az anyák, feleségek munkavállalásával kapcsolatban szokás felvetni a háztartás és a gyermeknevelés ellátásának nehézségeit. Ez valóban súlyos kérdés; a modern társadalmakban a gyermeket vállaló családok, különösképpen az anyák nagy anyagi hátrányt szenvednek és sok többletterhet hordoznak a vállukon. Ez a munkatöbblet annál is inkább nagy, mert pl. a magyar vizsgálat szerint a "jól vezetett háztartás" igénye az egyik legfontosabb eleme a családi értékek rendszerének. Már-már meglepô, hogy a jó háztartás ideálképe - mint a "sikeres házasság" egyik fô kritériuma - erôsen él a mai 40 éves és fiatalabb korosztály egy nagyon markáns rétegében is, fôképp a relatíve alacsonyabban iskolázott (8 osztályt vagy szakmunkásiskolát végzett), vidéki, házas, gyermekes, fizikai foglalkozású csoportokban (és valamivel kevésbé a fôvárosiak, a legalább érettségizettek, a szellemi foglalkozásúak, az egyedülállók, illetve gyermektelenek körében). 

Érdekes ugyanakkor, hogy "a háztartási munkák férj-feleség közötti egyenlô megosztásának" igénye és a tradicionális vagy modernebb szemléletmód, családi életvezetés között nem lehet erôs összefüggést felfedezni. A nôk többsége - függetlenül társadalmi helyzetétôl, iskolázottságától, szemléletmódjától - egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy ezeket a tennivalókat egyenlô arányban ossza meg a házaspár; elégedettek azzal, ha a férj legalább egy kis részt vállal e feladatokból, elfogadják és természetesnek veszik a hagyományos nôi szerepet, még akkor is, ha a munkavállalás és a háztartásvezetés összeegyeztetése nem könnyu. Ez arra vall, hogy jóllehet a háztartási munkák egyenlô, igazságos megosztását a nômozgalmak (és nem ritkán a szakirodalom) is az egyenjogúság egyik legfontosabb kritériumának tekintik, ez az igény a magyar nôk körében nem vált általánossá. Ez azért is figyelemre méltó, mert munkaerôpiaci részvételük elég magas, és - mint vizsgálataink alátámasztják - ez nem kizárólag kényszerbôl történik. 

A nemzetközi összehasonlítások azonban ezúttal is elgondolkoztatóak. Míg az otthon, a család, valamint az állás, a munka, a hivatás alternatíváját illetôen Magyarországon és Olaszországban inkább az elôbbi felé billen a preferenciák mérlege, más a helyzet Svédországban (ahol a munkavállaló nôk aránya ugyancsak magas). Ott a közvélemény gyakorlatilag elutasítja ennek a két aspektusnak a szembeállítását. Inkább azt fogadják el, hogy "kinek-kinek a saját maga által választott életforma a legmegfelelôbb, ezt kívülrôl nincs jogunk megítélni". Elhárítják az állásfoglalást abban, hogy "általánosságban mi a jó, a megfelelô a nôk számára", az otthonmaradás-e vagy pedig a munkavállalás, mivel a kétfajta választást egyenértékunek tartják. (Vö. GfK Hungária Piackutató Intézet adattára, 1995) Szerintem ez például egy elég jelentôs, a szocio-kulturális háttérrel erôsen összefüggô különbség a hagyományokat jobban ôrzô magyarországi és olaszországi, valamint a svédországi közgondolkodásban.

forrás: S. Molnár Edit -